Ha ez egy zenei cd lenne, ez a post lenne a címadó dal. A konferencia utáni napon, csütörtökön reggel San Francisco egyik - most már bátran állíthatom - gyöngyszemét, az Alcatraz-szigetet látogattuk meg. Kiben nem élt az az kép, hogy az Alcatraz csak egy börtön, sőt a börtönök börtöne, és aki odalátogat, az csak nyomort, és nyomasztó sötétséget lát majd? Nos, ami azt illeti, bennem ez élt, de ami ott fogadott, az merőben más volt. A látottak szinte már sokkoltak, de a várttal ellentétben a gyönyörűségtől.
Az egész sziget a Golden Gate nemzeti park része, és olyan népszerű, hogy a látogatásra előre már napokkal - sőt, ha az éjszakai tárlatot választjuk, akkor már akár egy hónappal is - be kell jelentkezni. Reggel 9:10 kor indult a hajónk a kikötőből, és azt kérték, hogy reggel 9-re legyünk a kikötőben, pontosabban a Pier 33-nál, amit akkor még nem tudtunk, hogy micsoda. A reggel 8:40-es komppal mentünk át Sausalitoból San Franciscóból, majd mikor megérkeztünk 9 előtt pár perccel a partra, megkérdeztük, hogy merre van a Pier 33. Mutattak a kikötőben a dokkok felé, és megláttuk a feliratot, hogy Pier 1. Ajjaj, ez nem jó, még van 5 perc, és kifut a hajónk ... Nos, mint kiderült, a Pier 33 a Pier 1 mellett van, csak 32-vel arrébb. Egy ilyen kikötő dokk kb 50 méter széles. Amikor három mérnök futni kezd, akkor előtte mindig kiszámolja, hogy ha 1 dokk 50 méter széles, 32-t kell lefutni, akkor az annyit tesz, hogy 1600 méter. Az óra szerint még 3 percünk volt, azaz az 32 km / h. A világ leggyorsabb futója rövid távon kb 35 km / h-val fut, szóval amikor elkezdtünk sprintelni, az merően nagyképűség volt, de legalábbis enyhén irracionális. Én hátul kullogtam, nyakamban a 3 kilós obival, amíg mellém nem ért egy biciklis hordár, amelyik húz maga után egy ilyen két személyes platót vagy mit. Leállítottam a srácot, és mondtam neki, hogy van egy remek ajánlatom: ő mondja meg az árat, én a szintidőt. Bepattantunk a járműbe, és onnan már csak arra emlékszem, hogy cikázunk a kocsik között, sokan dudálnak dudál, mi meg tépünk át az összes piroson. Szerencsére még épp időben érkeztünk, mert egy hajszálon múlott, hogy lekéssük a hajót. Én még életemben ennyit nem siettem, de komolyan, mint itt minden reggel. Nem csak az zavar ilyenkor, hogy majdnem belefulladok a levegővételbe, de olyan rohadt hamar leizzadok, hogy egy órán át még gőzölög a fejem. Na a hajón volt időm gőzölögni, mire megérkeztünk Alcatraz szigetére.
A hajóból kiszállva egy volt fegyőrnek öltözött tárlatvezető fogadott minket, aki mesélt a sziget, és a börtön történetéről, majd a végén humorosan hozzátette, hogy mikor egy tárlatvezetésen elhangzik az, hogy lehet kérdezni, mindig az az első kérdés, hogy hol a WC. Ezen jót mosolyogtunk, mert tényleg így van.
Mindjárt folytatom, csak pisilek ...
Nos, ami a sziget történetét illeti, egészen régre nyúlik vissza, de ezekre nem emlékszem. Ami megvan, az az, hogy 1848-ban - ezt megjegyeztem :) - az amerikai - mexikói háború után a sziget az USA fennhatósága alá került. Ebben az időszakban kezdett kitörni az aranyláz San Francisco-ban, és ez a lakosság létszámát drasztikusan megugrasztotta, és csak sorra jöttek a szerencsevadászok. Mivel nőtt az öbölbe be és kiáramló hajók száma, muszáj volt kicsit biztonságossá tenni a vízi közlekedést, és így kezdtek el építeni világítótornyokat a környéken. Ha jól értettem, a környék első világítótornyát pont Alcatraz szigetén építették fel.
Az aranyláz miatt nem csak világítótoronyra volt szükség, de védeni is kellett a kikötőket, ezért jó ötletnek tűnt pont a szigeten építeni erődöt és kilövőállásokat, hogy így védjék a környéket. Mint megtudtuk, nem ment ám könnyen az erődépítés, egyrészt alapanyag sem volt elég, és megfelelő a szigeten, valamint abban az időben nem volt menő a napszámosság, mert mindenki az aranyásásban hitt inkább, ezért az építkezések eléggé elhúzódtak. Évszámokat léci senki ne várjon tőlem ... :)
Évekkel később a világválság bűnözési hullámot indított el országszerte, aminek megállítása érdekében a kormányzat jelentős erőket mozgósított. Szükség volt egy új börtönre, ahova a legveszélyesebb elkövetőket gyűjthetik. Elvárás volt, hogy kellő megfélemlítő és elrettentő erővel, valamint a szökés gondolatát is teljesen értelmetlenné tevő biztonsági rendszerrel rendelkezzen. Habár szó volt egy alaszkai helyszínről is, végül Alcatrazra esett a választás. Az Alcatraz olyan hírhedté vált, hogy ha jól emlékszem, nem is jöhetett ide akárki, hanem csak olyan veszélyes bűnözők, akikkel már más börtönökben nem bírtak. Sok híres bűnöző tengette itt napjait, többek között Al Capone. Ami a szökéseket illeti, több egymással ellentmondó hírt olvastam / hallottam. Ami biztos, hogy összesen 2 ember tudott úgy megszökni, hogy partot értek, de őket elkapták. 5 emberről pedig csak feltételezik, hogy megfulladtak, de egyes pletykák szerint kettő közülük Dél-Amerikába menekült. A szigetet körülvevő vízben egyébként cápák is éltek, de állítólag az emberre nem voltak veszélyesek, az örvény és a jéghideg víz inkább volt kerékkötője a menekülésnek.
Ami engem mégis lenyűgözött, az nem a börtönélet iszonyú részletes bemutatása volt, hanem a csodálatos állat, és növényvilág, ami a szigeten fogadott. A szigeten ugyanis nem csak rabok éltek, hanem a kiszolgáló személyzet, és családjuk is. Régi dokumentumfilmeken több ember nyilatkozott arról, hogy gyerekként itt milyen mesés volt az élet. Reggel hajóval mentek iskolába, és mire délután hazaértek, már mit sem láttak a rabokból, mert addigra azok visszamentek celláikba, nekik meg csak a hatalmas virágos kertek, gyönyörű látvány és madárvilág. Rengeteg tengeri madár fészkel a szigeten, és népesíti be hangjával a rideg falakat. Egész domboldalak vannak beültetve színes virágokkal, a rideg börtönfalakat pedig futónövények borítják, úgyhogy ha az ember ránéz ezekre a kertekre, akkor eszébe sem jutna arra gondolni, hogy hány ezer ember raboskodott ezen falak túlsó oldalán ...
